Újra itthon / Home again

ENG ⇓

Több, mint egy hete itthon vagyok, de igazán most kezdem felfogni. A betegség, a karácsony, a család elterelte még a figyelmem. Most már néhány napja itthon vagyok nyugiban, nagyjából egyedül, ami azt jelenti, hogy van időm gondolkodni. Így folyamatosan jár az eszem, és csak arra gondolok, hogy mikor mehetek vissza. Tudom, hogy ez sok embernek fáj, és rosszul esik, hogy szinte még haza sem értem, de már mennék is vissza, de már nincsen itt helyem. Itt minden ugyanolyan maradt, nem változtak a dolgok, én viszont annyit fejlődtem, és láttam, milyen ha a dolgok jól működnek, hogy egyszerűen már nem tudom elképzelni itt az életemet. Bár vissza kell térnem egy időre, nem tudom, hogy fog menni, már most felfordul a gyomrom az egyetemtől, attól ahogyan a dolgok működnek, rosszul vagyok a lakáskereséstől, a nevetséges összegektől, amit elkérnek egy-egy lyukért. Szerettem az egyetememet, azt hittem azon szerencsések közé tartozom, akik jól választottak, de amit az elmúlt hónapokban tapasztaltam, azok után rá kellett jönnöm, hogy nem választottam jól, bár nem tudom volt-e jó választás.

Annyi minden hiányzott itthonról, amit imádok, hogy újra az életem része, természetesen a szüleim, a kutyám, anya főztje, a Túró Rudi, a ház, a kedvenc sétahelyeink. De nem tudok mit kezdeni ezzel az idővel, azt hiszem téli ember lettem, hiányzik a hó, a -20 fok, az érzés mikor kilépsz a házból és megcsap a hideg.

Bár mindenki azt mondta, csak legyek olyan, mint kint, ez nem megy olyan egyszerűen. Kint nem volt min idegeskedni, nem volt, aki kiakasztott volna. Talán ezért volt az egész egy álom, olyan valószerűtlennek tűnt, ugyanakkor az volt a valóság, ami talán vár rám.

Mindenki félt és aggódik értem, hogy mi lesz a kapcsolatommal, hogy mi lesz, ha visszamegyek. Én is aggódom, sosem könnyű 3000 km-ről fenntartani bármit, de utálnám magam, ha nem próbálnám meg, és hagynám elveszni azt, amink van. Már most is nagyon nehéz, hogy nem tud minden nap megnevettetni, vagy összekócolni a hajam, hogy csak egy kis képet látok belőle, hogy nem hallom minden nap a hangját. Sőt, talán most nehezebb, mint később lesz, később majd megszokjuk, most még csak a hiány van.

Persze ne értsetek félre, jó itthon lenni, minden nap nagyokat sétálni a kutyával, újra hallani anyától a mit együnk kérdést, találkozni a legjobb barátommal, a saját ágyamban aludni. Igazán az egyetemi életembe nem vágyom vissza egyáltalán, és nem a tanulás miatt, mert bármilyen őrülten hangzik még mindig szeretek tanulni. A rendszerbe nem akarok visszakerülni, a feleslegesnek érzett tanulás nem hiányzik és az állandó idegeskedés sem. Bár utóbbi ellen igyekszem majd tenni.

Valószínűleg elég zavaros ez a bejegyzés, ez  a zavar van most bennem is. Ezzel a bejegyzéssel valami véget ér. Egy ideig biztosan nem lesz új bejegyzés, talán ez a legutolsó. Remélem szerettétek a tündérmesémet/tündérmesénket, és szurkoltok nekünk, hogy minden úgy legyen, ahogy megálmodtuk, és hogy ez a 4 hónap tényleg csak egy fejezete legyen a mesének, ne a teljes mese.

_______________________________________________________________________________

I am home for more than a week now but I have just started to realize it. The sickness, the Christmas, the family distracted my attention. I am home in relax for a couple of days now, mostly alone, that means I have time to think. So I am thinking all day and thinking of the moment when I can go back. I know it hurts for some people, and feels bad that I just got back home and want to go back already but my place is not here anymore. Everything is the same here as it was before, nothing has changed but I improved so much and saw how things can work well that I cannot imagine my life here anymore. Although I had to come back and live my old life for a while I do not know how I will do it. I am already feeling sick of my university how things go there, I am already fed up with looking for a place to live and the ridiculous amount of money they ask for the places. I liked my university before and thought I was lucky that I have made the right choice but after my experience in the past months I had to realize that I did not make the right choice I am not even sure there was right choice at all.

I missed so many things from home and love they are part of my life again. My parents, my dog, the cook of my mom, the Túró Rudi (one of the best Hungarian sweets), our house, our favourite walking routes with my dog. But I cannot handle this weather anymore, it is too warm for me. I think I just became a winter person, I miss the snow, the -20 degrees, the feeling when you leave the flat and feel the cold.

Everyone is saying just be the same as you were in Finland. It is not that easy. I had nothing to be nervous about there, no one who annoyed me and almost no one who I did not like. Maybe it was really just a dream it felt so unrealistic sometimes and too good to be true. On the other hand it might be my reality waiting for me to go back.

Everyone is worried about my relationship and about me going back. I am worried too, of course. Keeping any kind of relationship from 3000 km distance is never easy but I would hate myself if I did not try it and let our thing to be gone. It is already really hard, he cannot make me laugh every day or mess up my hair, it is hard to seeing him only on the screen or hearing his voice in every few days. It might be the hardest now, we will get used to it soon but now we just feel the miss.

Do not misunderstand me, I like being at home for now, walking with my dog every day, hearing the question from my mom 'what should we eat', meeting with my best friend, sleeping in my own bed. Honestly, I do not want to go back to my university life or to my 'Budapest life'. It is not because of the studying I might sound crazy, but I still like learning new things. I do not want to be part of this system again, it is so unfair I really hate, I do not miss the feeling that I studied for nothing or being nervous and stressed all the time. Although I will try to do something against the last ones.

This whole post might be a little bit confused. That is how I feel right now. Something ends with this post. I will not write a new post for while, it might be the very last one. I hope you liked my/our fairy tale and will cheer for us so everything will be how we have dreamed and that this 4 months will be only a chapter of our fairy tale and not the whole one.