Menni vagy maradni? / Going or staying?

ENG ⇓

Nem gondoltam, hogy ez a bejegyzés valaha megszületik. Most mégis ülök az egyetemen, és a könnyeimmel küszködve írom, mert akkor talán könnyebb lesz.

Évek óta készülök erre az időszakra az életemben, közel egy éve azt is tudtam, mikor fog eljönni, tudatosan készítettem magam arra, hogy távol leszek az otthonomtól, az életemtől, amit imádok. Mert tényleg szeretem az otthoni életemet, minden nehézségével együtt. A nehéz középiskolás évek után eljött az az időszak az életemben, amikor megtanultam boldognak lenni, amikor olyan barátokra leltem, akik nem tűnnek el, amikor a kamaszévek után ismét láttam, hogy milyen csodás emberek a szüleim, amikor megtanultam, mennyire fontos értékelni, amit értem tesznek.

Megtaláltam a helyemet a cukrászdában, majd az egyetemen, majd a FRANKO-ban is. Voltak nehéz időszakok, mikor menekültem volna. A tavalyi őszi félév után nagyon szerettem volna otthagyni mindent, de késő volt, akkor már nem tudtam Erasmusra menni. Majd márciusban leadtam a pályázatomat, és éreztem, hogy itt az ideje valami újnak. Persze akkor az élet úgy hozta, hogy ismét minden a helyére került és már nem is akartam annyira eljönni otthonról.

Az utolsó napom a munkahelyemen, az utolsó egyetemi órám a társaságommal (legalábbis hosszú időre), az utolsó napok otthon, az utolsó buli a barátokkal, az utolsó ölelés Bogyótól és a szülőktől... Úgy éreztem megszakad a szívem. Az én döntésem, az én álmom volt, mégis mikor a reptéren megölelt apa (ami nagyon ritka nálunk) úgy éreztem, egy világ omlott össze bennem.

Majd alig fél nappal később mikor a repülőm landolt Rovaniemiben már semmit nem éreztem ezekből. Már akkor olyan volt, mintha hazaértem volna. Tudjátok, van az az érzés, ami mélyen belülről jön, mikor tudod, hogy minden jó. Na ez pont olyan volt. Az álmom többé nem álom volt. Az álmom az életem azóta.

Azóta 37 nap telt el. Most pedig arra kell készülnöm, hogy alig három hónap múlva, mikor eljön az utolsó egyetemi napom, az utolsó Erasmusos bulim, az utolsó ölelések a barátoktól, akkor ismét egy világ omlik össze bennem. 

Az elmúlt 37 nap maga volt a csoda. Nem tudom elképzelni, hogy három hónap múlva ezt képes leszek elengedni. Így most itt ülök, napok óta azzal a gondolattal a fejemben, hogy maradjak-e. Holnapig kell döntenem. Most úgy érzem, nem vagyok és nem is leszek kész elengedni ezt az életet. Ugyanakkor tudom mi vár otthon, és hogy egy-két hónap múlva eljön az a honvágy. Tudtam, hogy nehéz lesz, ha az ember szíve és élete két helyen van, de nem gondoltam, hogy ennyire. 

Így csak ülök itt, és igyekszem a racionális "Haza kell menned" felemre hallgatni, és holnapig még küzdeni az érzelmes "Maradj" felemmel. Mert a terveimhez haza kell mennem. Le kell diplomáznom. De vajon tudnám újra szeretni az otthoni életemet? Vajon lesz valaha olyan, hogy ne vágynék vissza ide? 

Számomra ez is az erasmus része, választani két szerelmem között. Egy jó barátom azt mondta, Finnország olyan, mintha mindig is az otthonod lett volna. És tényleg. De Magyarország is az otthonom. Így napok óta agyalok: menni vagy maradni?

_______________________________________________________________________________

I have never thought this post would be written. Although I am sitting here at the university trying not to cry while writing this post because if I write it down it might be easier. I have prepared for this period of my life for years. I have known when this period would come for a year now. I tried to prepare myself consciously that I would be far from my home, my life that I loved. I do love my life with all of the hard parts. After the hard high school years it was my time. I learnt how to be happy, found friends who are staying, saw again how great are my parents after the teenager years and learnt to appreciate everything they do for me.

I found my place in the confectionery, at the university, in FRANKO. I had rough times when I would have run. I desperately wanted to leave everything after my last autumn semester but it was too late I could not go to Erasmus then. Eventually I applied for Erasmus in March and felt it was time to something new. Of course, my life was great again things were in their places and I did not want leave everything behind so much.

My last workday, my last university class with my group ( for a long time), my last days at home, my last party with my friends, the last hugs from my dog, form my parents... I felt my heart was broken into thousand pieces. It was my decision, my dream but when my father hugged me on the airport (that is something that not happens often) I felt it is the end of my life, my world.

Then, only a half day later when my flight was landing in Rovaniemi I did not feel anything from it. It was like I got home. You know that feeling that comes from deeply inside, when you know everything is perfect? I felt that. My dream was not a dream anymore. My dream was my life from that moment.

Since then, 37 days has been over. I have to prepare now for my last day at this university, for my last Erasmus party, for my last hugs my friends here, and for that broken heart again.

Last 37 days were miracle. I cannot imagine that I will be ready to let it go in three months. So now I am sitting here thinking of staying for days. I have to decide until tomorrow. Now I just feel I am not ready and I will not be to let everything go. On the other side I know I will feel homesick in one or two months. I knew it was going to be hard when my heart would my on two places but I would never thought it would be this hard. 

So I am sitting here trying to listen to my rational side saying "You have to go home" and trying to beat my emotional side saying "Stay" until tomorrow. Because I have to go home to reach my goals. I have to graduate. However will I be able to love my home life again? Will be ever a moment when I will not feel I would come back here? 

This is part of Erasmus for me, choosing between two loves. A good friend of mine said: "Finland is like it would be always your home". She is right. Although Hungary is my home too. So I have only my question in my mind: Going or staying?